The Intern Blues: The Private Ordeals of Three Young Doctors

Dr. Robert Marion, gyermek-, és szülész-nőgyógyász professzorként dolgozik New York-ban, a bronxi Albert Einstein Orvosegyetemen.
Míg a kórházban egy kis csapat gyakornokra felügyel, hármukat megkéri arra, hogy a képzés ideje alatt egy éven keresztül vezessenek részletes naplót.

Közismert, hogy egy fiatal orvos megpróbáltatásai közül a legnehezebb a gyakornoki év: az első év az orvosi egyetem után, amikor egy kórházba küldik őket gyakorlatra. A munkaórák száma 100, vagy afölött, és a legtöbb helyen megkövetelik tőlük, hogy minden harmadik éjjel ügyeljenek.

Andy, Amy, és Mark, teljes aggódással és félelemmel kezdik gyakornoki évüket. Egyikük sem hiszi, hogy készen állna erre a hatalmas felelősségre, ami rájuk vár. És ezek nem csupán szakmai félelmek. Amiatt is aggódnak, hogy hogyan fogják túlélni a 100 órás munkaheteket.

Andy, Mark és Amy - akiknek a valóságban természetesen nem ez az igazi nevük* - élethűen írnak az eléjük táruló megpróbáltatásokról, és a sok beteg kisgyerekről, akiket kezelnek. Végigkövethetjük, ahogyan szembebesülnek a gyermekbántalmazással, és a szörnyűséges AIDS vírus hatásaival, körülvéve a kórházi bürokrácia közömbösségével, legyőzve saját félelmeiket, bizonytalanságaikat, és állandó fáradtságukat.

Mindegyiküknek van egy sajátos stílusa, mindenki egy külön személyiség. Történetük sokszor szívszaggató, és gyakran mulatságos, személyes győzelmük felejthetetlen.
Ez az egyik kedvenc könyvem.


*Nem csak a három gyakornok, hanem a történetben szereplő összes személy nevét megváltoztatták, hogy védjék a személyiségi jogokat.

Testközelben a TBC-ről - egy orvosnő memoárja

Dr. Ábrahám Erzsébet az orvosi egyetemen harmadéves volt, amikor egy gyakorlat alatt kémcsöveket vizsgáltak, amelyik közül az egyik egy szerencsétlen kimenet folytán összetört. TBC bacilus volt benne.
Orvosa, a debreceni tüdőszanatórium professzora rengeteget segített neki a gyógyulásban, a szakmai részén kívül lelkileg is támogatta, erősítette a fiatal és rémült lányt.
Amikor már nem volt fertőző, a professzor felajánlotta neki, hogy ha van kedve, segítsen be egy kicsit a rendelőben, és ő megtanítja néhány dologra, amivel behozhatja az egyetemi gyakorlatokban való lemaradását.
Ő természetesen örömmel elfogadja, és még akkor meg is születik benne az elhatározás: a tüdőgyógyászat felé fog orientálódni.
Innen tehát végigkísérhetjük kalandos és izgalmakkal teli életútját, rengeteg betegének érdekes és sokszor szívszorító történetét, hiszen az ötvenes években még nemigen volt hatékony kezelés a tuberkolózis (gümőkor) gyógyításához.

Abban az időben jellemzően kétféle hatásosan alkalmazott eljárás volt: a légmellkezelés, az ún."tüdőtöltés", és a bordák részleges csonkítása (torakoplasztika), amik mostanra nem azért tűntek el, mert hatástalanok lennének, hanem mert szükségtelenek.

Az ötvenes évek elején forgalomba kerülő Isonicid (isonicotinsav-hydrazid) és az 1968-ban felfedezett Rifampicin nevű antibiotikum a leghatásosabb tbc elleni gyógyszerek lettek. A többi gyógyszer ezeknél gyengébb hatású, a sokáig egyeduralkodónak hitt Streptomycin nevű antibiotikum is háttérbe szorult.

Az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet adatai szerint 1950-ben még több mint 45.000 új megbetegedésről számoltak be a tüdőbeteg-gondozók hazánkban, ezzel szemben 2007-ben már csak 1752 új esetről. Míg akkor 490 új megbetegedés esett 100.000 lakosra, addig 2007-ben már csak 17,4.
Ismét növekszik azonban a friss megbetegedések száma és ma már 11 ezer beteget tartanak Magyarországon nyilván, akik közül évente 700-an halnak meg.

Robert Koch huszonnyolcadik születésnapjára mikroszkópot kapott feleségétől játékszer gyanánt. Nem is sejtette az asszony, hogy ezzel elindította férjét a nagy bacilusvadászatban.

Március 25–e a TBC elleni küzdelem világnapja, ugyanis 1882-ben Robert Koch ezen a napon jelentette be a TBC kórokozójának felfedezését. 1905-ben megkapta a Nobel-díjat felfedezéséért.

Az első sikeres védőoltást 1906-ban Albert és Camille Guerin alkalmazta, és nevükből jött a BCG (bacilus Calmette-Guerin) oltás neve is. Emberi használata 1921-ben kezdődött Franciaországban, de a széles körűen csak a második világháború után Amerikában, Angliában és Németországban terjedt el.

Ábrahám Erzsébet doktornő könyve nem csak a kalandos életút miatt, és végtelen törődése és a betegek iránti figyelme miatt fantasztikus. Hanem mert ezek szerint nem csak szakmailag jó, de az írásban is kiváló. Élvezetesen és olvasmányosan ír, nem hatásvadász, csak saját emlékeit meséli el nekünk, de azt úgy teszi, hogy minket is megérint a TBC-ben haldokló beteg kislány története, akit már nem lehet meggyógyítani, vagy a másik, aki csodával határos módon mégis meggyógyul.
Olyan emberi az egész, hogy időnként felpillantva a könyvből elgondolkodom, vajon régen több idő volt a betegekre? Kevesebb volt a beteg? Nem hinném, sőt. Mégis olyan megható volt olvasni, ahogy a páciensekkel törődtek az orvosok a könyvben, ahogy leültek az ágyuk mellé, megfogták a kezüket, tudtak a családi hátterükről.. Élmény volt olvasni.

És ehhez a jó érzéshez hozzájárult még az Accordia Kiadó is, akikről eddig nem hallottam ugyan, de köszönöm nekik, hogy olyan könyvet adtak ki, amiben nem volt semmi helyesírási hiba, elütés vagy bármi bosszantó dolog, ami sajnos mostanában olyan gyakori más kiadók könyveinél, és nem értem miért.

Mindenesetre szívből ajánlom mindenkinek ezt a könyvet.

• Cím: Egy tüdőgyógyász emlékei
• Oldalszám: 208
• Kiadó: Accordia Kiadó

"... egyetlen és megismételhetetlen."

Ha a "csecsemő" szót halljuk, képek sora követi egymást a szemünk előtt. Kiságy. Fodros ruhácska. Kialvatlan, mégis boldog, különleges időszak. Anyatej. Csörgő, járóka, bébiétel, apró cipők, büszke anyuka, ámuldozó rokonság.

Egy másik szó: "kórház", egészen más asszociációkat kelt bennünk. Rémisztő fehér épület, fehérköpenyes emberek, ismeretlen rendeltetésű műszerek, tűk, csövek, gyógyszerek tömkelege, sírás, szenvedés, magány. Küszködés után halál vagy gyógyulás.

Ez a könyv arról a helyzetről szól, amikor ez a két szó többé nem választható el egymástól. Hogy mi történik azután, hogy a norvég Ellefsen család negyedik kislánya, Anette, első orvosi vizsgálata nem a megszokott, rutin módon zajlik. A súlyát alacsonynak, a vérében az epefesték szintjét magasnak találják, így háziorvosa kórházba utalja a hathetes csecsemőt. A három egészséges kislányt is nevelő édesanya számára, érthető módon, sokkhatást jelent a kórházi világgal való találkozás.

"Egy másik ágy is megragadja a figyelmemet. Kisfiú fekszik benne, összekuporodva, lehetetlenül kicsavarodott helyzetben, mert a feje túlságosan nagy a testéhez képest. Egy cső vezet a nyakába, és annak a szortyogása, meg a gyerek szipogása belém hasít, átjárja minden porcikámat. Az életnek ez a képtelen, nem is valóságos oldala, amely eddig tökéletesen távoli és idegen volt, mostantól fogva ismerős lesz. Ha most még értetlenül, bénultan állok is a képtelenség előtt, lassacskán majd elfogadom, mert belátom, hogy ellenállással semmire se megyek."

Sajnos az "életnek ez a képtelen, nem is valóságos oldala" hosszú hónapokra az édesanya életének fő színterévé válik. Pár nap alatt ugyanis kiderül, hogy Anette ritka, veleszületett betegségben, epeút-atréziában szenved. A műtét, amellyel az életét meghosszabbítani próbálták, csak átmeneti megoldást jelentett, a kislány végül alig hathónapos korában halt meg.

Igaz történetről van szó: Anette édesanyja elmondásából ismerhetjük meg a kislányt és családját, társukul szegődhetünk ezen a nehéz úton, megismerkedhetjük küszködésüket a valósággal, a betegséggel, az indulatokkal és a reménnyel, amely jóformán az utolsó pillanatig erőt ad a szülőknek. Minden szalmaszál a csoda lehetőségét jelenti, és minden szalmaszál elvesztése után újabb kapaszkodót kell találni, hogy el tudják viselni azt, ami elviselhetetlen.

"Még akarva se kerülhettük volna el, hogy buzgón lessük és magyarázzuk a tüneteket azon a néhány napon, amíg ott volt velünk. És ebben én jártam elől. Én voltam a fő-fő derűlátó. Karstein józanabbul, reálisabban nézte a dolgokat. Bizonyítékot kívánt. És ha nem osztotta az én véleményemet, végül még össze is kaptunk. Mint amikor behívtam a fürdőszobába, hogy nézze meg a pelenkát. Ő nem hiszi, amit én, hogy a színe normálisabb. Hiába viszem a szoba egyik sarkából a másikba, hogy a legjobb világításban lássa, csak vállat von. Akaratlanul is egyszerre csak szembekerülünk egymással. Be kell bizonyítanom, hogy nekem van igazam. Azt kell, hogy lássa ő is, amit én. É újra odatartom a mosdó fölötti lámpa alá a rossz szagú pelenkát. Hisztériás a hangom, a szemem. Erre aztán megadja magát.

- Igazad van. A színe határozottan jobb. - Úgy mondja, mintha én nyertem, ő meg vesztett volna.
- De nehogy az én kedvemért mondd, azt nem kell.
- Hadd látom még egyszer - mondja, és olyan kifejezés van az arcán, amit szeretek. Odaviszi újra a világosságra. - Igen, most inkább mustárszínű. Amilyen az anyatejes bébiké.
Hirtelen úgy érzem, hogy kiüresedtem. És nem is értem el semmit. Egészen mindegy, hogy mit hiszünk és mit nem, a tények attól még tények maradnak. Ostobaság hitegetni magunkat.
- Nem tudnád végre - nem mondhatja végig, mert összeroppanok.
- Nem akartalak megbántani... - Többet nem mondunk, csak sírunk mind a ketten."

A biliaris atresia (epeút-atrézia) ritka betegség (hazánkban a gyakorisága 1:14000 körüli); az epeutak veleszületett hiányát jelenti. Ma a gyermekkori májátültetések több, mint fele e miatt a betegség miatt zajlik. Kezelés nélkül, illetve sikertelen műtét esetén a gyerekek többsége az első életévben meghal májcirrhózisban.

A pontos adatokat a Gyermekgyógyászat tankönyvemből másoltam, ahol sok száz oldalon át egymást követik a betegségleírások. A szavak: "halál", "jóindulatú", "májcirrhózis", "egészséges" stb. mind fekete betűk a fehér papíron. Számomra, az orvostanhallgató számára azok is maradnak, rettenetes, vizsgára bemagolandó nehéz adatok, hacsak nem történik valami, ami többletjelentést ad nekik. Ez a különbség köztünk és a kórházaktól, betegségektől távol létező emberek között. Olyan különbség, ami elválaszt minket, ha az ágy ellentétes oldalán állunk. Mindezt Anette édesanyja is megfogalmazza:

"Úgy látszik, mind megegyeztek abban, hogy valóban ezzel a ritka betegséggel, az epevezeték-atráziával van dolguk, látom rajtuk, hogy érdekli őket Anette. Többször jönnek be diákcsoportok, megnézik, megtapogatják. Eleinte semmi kifogásom nem volt ellene, hogy így középpontba kerüljünk, de ezt az érzést hamarosan bosszúság és megbántódás váltotta fel. Bármikor bejöhettek a szobánkba, nyomogathatták a hasát, aztán sarkon fordultak, és kimentek. Semmilyen hatással nem volt rájuk, amit tapasztaltak.
Szép. De a tanulmányuk tárgya az én beteg gyermekem!
Elnéztem őket néha fönt az étkezőben. Ott én tanulmányoztam őket. Ott ültek összezsúfolódva az asztalok körül, hangosan, vidáman, és olyan hévvel vitatkoztak orvosi kérdésekről, mintha ők fedezték volna fel a betegségeket és azok kezelésmódját. Bizonyos értelemben magamra ismertem, amilyen diákkoromban voltam, ugyanaz a felelőtlenség és komolyság volt meg bennük is. Miközben a latin nevű halálos betegségeket emlegették, megbeszélték a hétvégi terveket is, könnyű szívvel, jókat nevetve. Irigyeltem őket, amiért így tudják nézni a betegségeket."

Ezt a könyvet elsősorban egészségügyiseknek ajánlom. Fiatal orvostanhallgatóknak, hogy már az első gyermeket is úgy vizsgálják, és az első szülőre is úgy nézzenek, hogy Anette és édesanyja története, szempontjai, igényei járnak az eszükben. Idősebb orvostanhallgatóknak, mint amilyen én vagyok, hogy a gyakorlatról gyakorlatra rohangászás közben valami személyes hatás is érjen bennünket. És mindenkinek, aki betegekkel foglalkozik, hogy egy pillanatra visszakapja a régi látásmódját: a szemét, amellyel akkor látott, amikor először lépett kórházba, rendelőbe, amely ijedten nézegette a fehér falakat, siető, komolytekintetű fehérköpenyes embereket.

Végezetül ajánlom mindenkinek, akit érdekel, milyen út vezet az élettől a halálig. Aki szeretné látni az életet, a szépséget is ebben a közhiedelem szerint minden fényt nélkülöző útban.

"Anette az ép oldalán fekszik, háttal az ajtónak, arccal az ablak felé. Így látja a hatalmas, lombos fát odakinn. A nedvektől csillogó zöld leveleket. Hiszen már itt van a nyár! Szeretném tudni, mit él át ilyenkor, amikor szemét a kék ég egy pontjára szegezi, vagy a mozgó lombon táncoló fényre.

Ha így nézem az arcát és ő rám néz, a kifejezése megmozdít bennem valamit. Szálak szövődnek köztünk. Benne és bennem, egyidejűleg. Érintkezünk egymással, némán. Meg nem foghatom, hogy érthet meg ennyi mindent. Az arca értelmet sugároz.

Most elmosolyodik. Hosszú hetek óta először. Kezembe veszem a vékony kis kezét. És jól esik, hogy olyan ernyedt, puha. Vajon eljön-e az idő, amikor betölti az egész tenyeremet, kérdem magamban. De a válasz adva van. Nem jön el. Soha.

Ujjai nem karcsúak, hanem soványak, amilyen sovány egy ujj csak lehet. Egy pillanatig a lelkem kész befogadni a valóságot. Anette meg fog halni. Még két éves se lesz, mint azok, akikről hallottam, hogy ugyanebben a betegségben szenvedtek. Nem fog meggyógyulni, és ezt most felfogom, érzelmileg is, az eszemmel is.

Valami történik velünk amikor most föléje hajolok. A szentségnek egy formája, ami most körülfog bennünket, édesen, szomorúan. A kis szuszogása úgy érinti a bőrömet, mint a fuvallat, beszívom összes érzékemmel az illatot, a tiszta ágynemű meg az ő teste és "lelke" illatát. Minden egybeolvad valami tejességbe, ami számomra új, a fájdalom boldogságának pillanatát elevenebben élem át, tágabb lélekkel, mint bármikor.

Talán a szagok tették, a kórházszag meg a jellegzetes bébiszag és a mosolya, az arca, a seb a hasán, de beletartozott az élet is és a halál."

A könyv adatai:

• Elisabeth Vatne Ellefsen: Kicsi Anette (1984)
  
• Európa Könyvkiadó (1988)
• 194 oldal

Az első magyar veseátültetés története

Azt hiszem ezt a regényt senki nem tudja úgy elolvasni, hogy ne érintse meg legalább egy kicsit Szántó István története. Engem nagyon mélyen megérintett. Egyes szám első személyben íródott a könyv, így még jobban átéljük, amit akkor átélt a beteg..

Magyarország, 1962. ősze. Szántó István 26 éves szegedi nyomdai szerelő, és krónikus vesebeteg. Nagyon is tisztában van a betegségével, minden vonatkozásban. Tudja, hogy nagyon komoly betegséggel áll szemben: veséi az utolsókat rúgják.

Áthelyezik az I. sz. Sebészeti Klinikára, hogy ott művesekezelést kapjon. Sajnos hamarosan kiderül, hogy Istvánon a dialízis sem segít már, mindkét veséje hamarosan le fog állni.

Dr. Németh András adjunktus ekkor felteszi neki a kérdést: vállalná-e a vesetranszplantációs műtétet.
Itthon még senki nem végzett addig élődonoros vesetranszplantációs műtétet, de Dr. Németh András ösztöndíjjal Angliában tanult, a Hammersmith Klinikán ahol alkalma nyílt részt venni egy ilyen műtéten.
Mivel István menthetetlen beteg, mindannyian úgy gondolják, hogy ez az utolsó és egyetlen reménye a gyógyulásra. A donor István egyik öccse, aki alig várja, hogy odaadhassa bátyjának az egyik veséjét, és ezzel segíthessen rajta..

A helyzet ugyan nem könnyű, az Adjunktusnak kemény harcába kerül, hogy kivívja az építésvezetőnél a steril szoba megépítését: a költségvetés arra az évre elfogyott, a steril szoba megépítése pedig nem kevés pénz, ráadásul a betegnek nincs egy percnyi vesztegetni való ideje sem. Végül az Adjunktus kitartó küzdelme árán megépül a steril szoba, 1 hét alatt.

A naplóban olvashatunk István kórházi mindennapjairól, betegségének javulásáról és rosszabbodásáról, a mosolygós nővérekről ("Istenem, csak a betegek tudják, hogy mit ér egy ilyen mosoly"), orvosokról, különböző sorsú szobatársairól, majd a műtét utáni életről a steril szobában, ahol felcsillan a remény..

„– Hogy vagy, Pistikém?

– Jó veséd van, Lacikám, már jól működik.

– Jobban érzed magad?

– Igen, már ettem is.

– Légy erős, meg fogsz gyógyulni..."

A könyvet nem lehet letenni, mert bár tudjuk, hogy mi lesz a történet vége, mégis titkon remélünk mi is, Istvánnal, a kis feleségével, családjával, a nővérekkel és az Adjunktus Úrral együtt.. És az utolsó bejegyzés...szívszorító..

Az első sikeres veseátültetést Bostonban végezték 1954-ben egypetéjű ikrek között, ahol immunszuppresszióra nem volt szükség. Az első immunsuppressio a teljes testbesugárzás volt, ennek "védelmében" 1959 és 1960 között néhány átültetés történt Párizsban és Bostonban.

Magyarországon 1973-ban indult meg újra a veseátültetés, már hivatalos programként, az Egészségügyi Minisztérium által finanszírozva. 1973-ban Szegeden, Miskolcon, majd Budapesten végeztek átültetéseket. Az első sikeres - még ma is élő - betegnél 1973. november 16-án végeztek veseátültetést a Semmelweis OTE I. sz. Sebészeti Klinikáján. Ehhez nélkülözhetetlen volt az immunológiai alapok előzetes megteremtése, megfelelő szakmai előtanulmányok végzése és számos intézet szervezett együttműködése.

• Németh András: 79 nap remény
• Oldalszám: 120
• Kiadó: BÁBA ÉS TÁRSA KFT.
  
• A regény elolvasható ITT (aki szeret monitoron olvasni)
• Az MTV honlapján olvasható interjú, amiben többek között megszólal Szántó László is, aki testvére donorja volt akkor.