Küzdelem a Lyme-kórral

Makra Ágnest már lassan 30 éve csípte meg egy kullancs, azóta küzd azzal szörnyű betegséggel, amit Lyme- kórnak hívnak. Nagyon sok szenvedésben volt már része ez alatt a három évtized alatt, mind fizikailag, mind lelkileg, azonban Ágnes nem tört meg, és nem engedte, hogy a kór maga alá gyűrje. Küzdött és remélt, mert csak így lehetett túlélni, és csak így lehet most is. Hogy egy nap arra ébred majd, hogy nincs fájdalom.

Akkoriban, amikor kálváriája 1985-ben egy ici-pici kullancs miatt megkezdődött, Magyarországon még nemigen tudták beazonosítani a Lyme-kórt. Hosszas egyéb vizsgálatok után végül rásütötték, hogy pszichózis, hiába próbálta bizonygatni az orvosoknak és a nővéreknek az ellenkezőjét, hogy ő márpedig érzi, hogy valami nincs rendben a testében, nem hittek neki. Emiatt még erősebbnek kellett lennie, hiszen tudta, ha hisztizni kezd, már tényleg nem moshatja le magáról a pszichés megbélyegzést.

A betegség fél éve lappangás után megtámadta az idegrendszerét, ízületeit; Ágnes tolószékbe kényszerült. Végül egy Amerikában élő magyar orvos igazolta betegségét, akkor már nagyon le volt gyengülve. Végső kétségbeesésében Mexikóba utazott, - amire a pénzt szimpatizánsai gyűjtögették számára össze, hogy ki tudjon utazni - egy kezelésre, aminek a lényege az volt, hogy maláriás vérrel fertőzik őt meg, és a magas láz majd elpusztítja a kórokozókat a szervezetében. A láztól teljes önkívületben fetrengve, hányingertől és lázálmoktól gyötörve töltötte napjait az ottani kórházban, az orvosai a karjukban vitték ki zuhanyozni is. A kezelés, bár jól sikerült, de sajnos nem sikerült az összes kórokozót megölni a szervezetében, csak csökkenteni a számukat, többszöri kiutazás és kezelés után is.

Ma már jobban ismerik ezt a borzalmas betegséget az orvosok, de nagyon fontos, hogy az emberek észrevegyék a legapróbb jeleket is, és figyeljenek rá. Makra Ágnes ezért is írta meg könyvben az ő történetét, hogy felhívja mindenki figyelmét rá, hogy egy apró kullancscsípésből milyen életre szóló betegség alakulhat ki.

Ágnesnek ma már férje és kisgyereke van, akik mindenben támogatják és segítik, így legalább már nem egyedül kell felvennie a harcot a betegséggel.
Fantasztikus a bátorsága és kitartása, kívánok neki gyógyulást és boldogságot!

• Cím: Makra Ágnes: Kullancscsípéstől a maláriáig
• Kiadó: Maszk Egyesület
• Oldalszám: 217

Elsodort lelkek

Na, ez tipikusan az a könyv, amit nem emelnék le csak úgy a polcról az üzletben. Az író neve nem mond semmit, és a borító sem túl meggyőző számomra, legalábbis nem azt a műfajt sejteti, amit szívesen olvasok.

De akkor mégis hogy került a kezembe a könyv?
Hát úgy, hogy valahol olvastam, hogy a János kórházban van egy orvos, Dr. Szigeti Zoltán, a Szent János Kórház szemészeti osztályának vezető főorvosa, aki álnéven könyvet ír, mégpedig Frank Sorel néven, és elég sikeresnek mondhatók az eddigi alkotásai.

Hát mit is mondhatnék.. szerintem fantasztikus a könyv. Nem csak a történet, a benne lévő fordulatok, párbeszédek, hanem maga az írói stílus. Faltam minden sorát.

A regény a második világháborút átívelő időszakban játszódik, így Horthytól Kádáron át a Kennedy családig mindenki felbukkan, csak úgy mint a zsidóüldözés, a munkaszolgálat, az ÁVH, Hitler, Recsk.. Magyarország történelmének egy igen jelentős szeletét öleli fel.

Három fiú élete teljesedik ki a történetben. Hartai Mihály kitűnő tornász gyerek, de igazi tehetség a tanulás terén is, amit szerencséjére mások idejében felfedeznek, és felkarolják a szegény családban született fiút, így a koszos gyár helyett gimnáziumban tanulhat, és később azzal foglalkozhat, amit a legjobban szeret, és amihez a legjobban ért.
Barátja, Hegedűs Miklós igazi sakkbajnok. Bár a tornateremben nehézkesen mozog, a sakktábla előtt verhetetlen elme. Az első adandó alkalommal disszidál Amerikába, és ott csinál fényes karriert.
Másik barátja, Nónay Gusztáv is teljesíti nagy álmát: orvos lesz, méghozzá híres urológus.

Mindhármójukat megtépázza a sors, és bár sokszor tűnik úgy, hogy a helyzet reménytelen, azért legtöbbször már látni a fényt az alagút végén. És bár van, hogy messzire sodorja az élet őket egymástól, az igazi jó barátok tíz év elteltével is ugyanolyan jó barátok, még ha nem adhatnak magukról hírt sem, mert közbeszól a rendszer.

Imádtam a könyv természetes stílusát, gördülékenységét, ízességét. Ugyanakkor kiadás előtt jobban figyelhettek volna a bosszantó elírásokra, illetve egyszer van egy véletlen névcsere is (kétszer egymásután ráadásul), ami elég zavaró volt.

Mindent összevetve nekem rettentően tetszett, ajánlom mindenkinek, és kíváncsian állok most már elébe a többi három könyvének is.
Szép munka, Doktor Úr!

- Interjú Dr. Szigeti Zoltánnal
- Frank Sorel, a Turáról elszármazott szemészprofesszor és regényíró

A Sziklakórház története

„Emlékszem, hogy egy városi busszal hoztak sebesülteket. Tele volt a busz. Hoztak egy kisfiút, aki 12 éves volt és mindkét lábát elvitte a saját Molotov-koktélja. Egy tankot akart felrobbantani szegény. De volt ott tüdő-, váll- és gyomorlövéses. Máthé András főorvos egy fejlövéses agyából kioperált golyót viselt a nyakában.” (Lazáryné dr. Zsindely Zsuzsanna nővér, 1956.)

A bejárat

A Sziklakórház a Budai Vár aljában található tíz kilométer hosszúságú barlang- és pincerendszer része. A második világháború kitörése előtt óvóhellyé alakult, majd később Dr. Szendy Károly polgármester elrendelte a sebészeti kórház kialakítását, ami 1939-ben kezdődött és sebészeti szükségkórház néven 1944. februárjában nyílt meg. A mintegy 300 személyes kórházban 600-700 embert ápoltak az ostrom alatt, a teljes barlangrendszerben pedig csaknem 20 ezer katona és környékbeli budai polgári lakos bujkált 1945 februárjában.

A műtő

A kis könyvecske nagyon rövid, de annál érdekesebb olvasmány. Olvashatunk benne az egykor ott dolgozó orvosok, nővérek, és betegek visszaemlékezéseiről, továbbá műszaki rajzok és fényképek teszik még színesebbé a kötetet, amelynek hősei valóban önfeláldozó munkát vittek véghez.

„A néptelen, de holttestekkel, döglött lovakkal, kiégett villamosokkal szegélyezett úton végtelenségnek tűnt, amíg feljutottam a Lovas útra. A Bécsi kapun át éppen egy nagyobb csoport német hadifoglyot kísértek lefelé. Eljutottam a Sziklakórházhoz. Dante járt az eszemben: úgy éreztem, átléptem a Pokol kapuján!” Dr. Bogárdi Mihály egykori páciens, 1945.

Friedrich Born

Kiemelném a svájci származású Friedrich Born-t, aki 1944 májusától volt a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője Budapesten.

A nyilas uralom idején jelentős mentőtevékenységet végzett: zsidó kórházakat, árvaházakat helyezett vöröskeresztes védelem alá, tömegesen bocsátott ki védleveleket. A Sziklakórházat is ő helyezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá, így sem a nyilasok, sem a szovjetek nem pusztítottak benne, az ott ápolt civilek és katonák megmenekültek a megtorlásoktól, ahogy a kórház orvosai, ápolói is.

Born tevékenységét 1988-ban a Világ Igaza kitüntetéssel ismerték el, Budapesten egy rakpart szakaszt neveztek el róla és emléktáblát is helyeztek el a tiszteletére.

1962 és 2007 között a János Kórházhoz tartozott, eközben pedig a Polgári Védelem használta raktárnak. 2004 és 2006 között a Krétakör Társulata tartott itt előadásokat. Múzeumként részlegesen már 2007-től, majd a mai formájában 2008 márciusától látogatható.

A minap olvastam egy cikket arról, hogy most már a különleges műveleti erők, azaz a kommandósok is bekerültek a múzeum falai közé. Mondván: "A Sziklakórház története az embermentés története. A történet nem ért véget 1945-el vagy 1956-al. Napjaink konfliktusaiban is jelen van a rendkívüli profizmus és bátorság. A célok és eszközök mások, az emberek is, de a tulajdonságaik hasonlóak."

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt a kis összefoglalót!

(Források: mult-kor.hu , librarius.hu, mandarchiv.hu, mellekhatas.hu)

• Cím: Tatai Gábor A sziklakórház rövid története 1935-2002 
• Oldalszám: 44 oldal
• Kiadó: Magánkiadás
• A Sziklakórház Múzeum oldala 
• Cikk a Múzeumról

Két szenvedély rabságában - tudományos kutatás és vadászat

Dr. Mess Béla a Pécsi Orvostudományi Egyetem Anatómia Intézetének emeritus professzora, az ő visszaemlékezése ez a könyv.
A ma már 81 éves professzor életútja rendkívül érdekes olvasmány. Bevallom, előtte még sosem hallottam róla, tehát nem is igazán a személye miatt vettem a kezembe a könyvet, hanem a téma miatt, de nagyon tetszett.

Tehát kicsoda is Mess Béla?
1927-ben született Bonyhádon, a Pécsi Orvostudományi Egyetemen 1951-ben doktorált, de már 1948-tól aktívan részt vett az orvosképzésben. A professzor kis túlzással az Anatómiai Intézetben élte le az életét.
Itt vált tanársegéddé, docenssé, majd 1972-től egyetemi tanárrá. Utóbbi minőségében 1993-ig működött, akkor emelték professzor emeritussá. 1962-től laboratóriumi szakorvos, 1958-tól az orvostudomány kandidátusa, 1970-től nagydoktor.
A magyaron kívül négy nyelven – angolul, németül, olaszul, franciául – beszél, tartott előadásokat, adott közre publikációkat. Neuroendokrinológiai kutatómunkája kezdetben a pajzsmirigy területére, később a tobozmirigy-kutatásra, az agyi neuropeptidek összehasonlító vizsgálatára terjedt ki.
Számos nemzetközi tudományos konferencia meghívott referense volt, több könyvfejezet megírására kérték fel. Az orvosképzésben 1948 óta vesz részt aktívan. 1972 óta egyetemi tanár. Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója (1977), a Pro Universitate Emlékérem arany fokozatának kitüntetettje (1997), a Magyar Tudományos Akadémia Szentágothai-díjasa (1998), a Hubertus-kereszt arany fokozatának (2001), a Magyar Vadászszövetség Aranyérmének birtokosa (2009).
Hetvenéves koráig csak tudományos dolgozatokat közölt, azóta azonban sikeres vadászkönyvek szerzőjeként is ismerjük Nős, felesége orvos, csakúgy, mint három gyermeke közül kettő. A harmadik gyermek sem szaladt messzire az egészségügytől, gyógyszerészként végzett. Hét unokája, valamint – ahogy ő mondja – hét és fél dédunokája van: a legkisebbet májusra várják.
(Forrás: baranyanet.hu; jelenkor.net )

Kiskorától kezdve követhetjük végig életét és pályáját, ami abban az időben különösen nehéz volt, és számos akadályon kellett túljutnia, hogy elérje céljait, és most az lehessen, aki.
A címben szereplő két téma, amikről részletesen ír, és bár engem a vadászat nem hoz lázba, azért elolvastam azokat a részeket is, amikben vadászélményeiről írt, de csöppet sem voltak unalmasak. Írta is a könyve elején, hogy szándékosan nem osztotta könyvét két különálló fejezetre (azaz a kutatásra és a vadászatra), mert akkor valószínűleg mindenki csak azt olvasná el belőle, ami őt érdekli. És szerintem is jól tette így, mert különben biztos én is kihagytam volna a vadászattal foglalkozót.

"(…) Miután naplót soha életemben nem vezettem, ezért ebben a könyvben sem az egyes események, kongresszusok, külföldi utak stb. kronológiai sorrendben történő pontos és hiteles leírását adom. Bizonyos rendszerezési elvek betartása mellett (életkorszakok, ezen belül a két szenvedély szerepe stb.) mégis inkább a számomra fontos azon eseményekre, történésekre igyekszem koncentrálni, melyek naplóban történt rögzítés nélkül is megmaradtak emlékezetemben, és amelyekre legtöbbször pozitív (aránytalanul ritkábban negatív) emocionális töltéssel gondolok vissza." (Mess Béla) 

Ír családjáról, az orvosi egyetemen folytatott tanulmányairól, kutatási munkáiról, rengeteg külföldi útjáról, ahol kutatni volt, kollegáiról, gyerekeiről, a vadászatról, az Életről.

Egy nagyon érdekes beszélgetés a Professzorral itt:  A toboz és a tobozmirigy -Beszélgetés Mess Bélával
Vadászkönyvei: Vadászhírek

A gyógyítás trükkje

Dr. Riesz Tamás belgyógyászként dolgozik a szakmában, immár negyven éve, mellette egyetemi tanár.
 Írni csak úgy kezdett el, amolyan belső indíttatásból, nem a babérok learatása volt a cél.

Első novellája, a Csákányozok, egy napilapban jelent meg, majd ezt követte a többi hasonló stílusban, élvezetes humorral, helyenként cinikus korrajzzal átitatott írás.
Első kötete a Csákányozok címet kapta, A gyógyítás trükkje immár a második kiadott novelláskötete.

A frappáns kis történetek főhősei leggyakrabban orvosok, és pácienseik, mégsem lehet azonban beskatulyázni a szereplőket, hiszen a törénetek az Életről, a mindennapok embereiről szólnak, fanyar humorral, szórakoztazóan, időnkénti a kádári rendszer sajátosságait beleszőve.

A kötethez az illusztrációkat Kádár János Miklós festőművész szolgáltatta. Könnyed, rövid kis kötet, és nagyon emberi.

Legújabb kötete A szovjetbeteg 2008-ban jelent meg, amiről a fülszövegben a következőt írják: "A történetek 1963. és 2008. között játszódnak, szinte mindegyikük valahogyan kapcsolódik az egészségügyhöz, követve a Szerző életútját a beteghordóságtól a professzori katedráig. Egyre-másra villantanak fel édes-bús vidám, de gyakran elkeserítő, az egykori és mai magyar valóságra jellemző képeket úgy, hogy egyúttal útmutatást adnak az Olvasóknak arra, hogyan kell saját magukat (gyógyítók és gyógyítottak) és a bajukat derűsen szemlélni, és bízni, hogy a jövőben (talán) jobb lesz?"

Biztosan érdemes tehát azt is elolvasni, én mindenképpen el fogom.

Minden év május 27-én rá emlékezünk

A múltkori olvasmány annyira felkeltette az érdeklődésemet Robert Koch, illetve a TBC felfedezése iránt, hogy már-már sorsszerű volt, hogy belebotlottam egy Koch-életrajzba egy online antikváriumban. Abban a könyv elolvasása nélkül is biztos voltam, hogy Robert Koch fantasztikus, bátor ember volt, de hogy ilyen nagymérvű dolgokat vitt véghez életében, hogy a TBC-n kívül még számtalan kór ellen vette fel a harcot sikeresen, akár életét kockáztatva is, azt nem.
Nézzük csak egy kicsit az életét, kis is volt ő valójában.

A Koch Intézet bejárata

Göttingenben járt orvosi egyetemre, majd megházasodik, kislánya születik. Megnyer egy pályázatot, így Wollstein-be kerül körorvosnak. Wollstein csendes kis város, rendelése mellett marad ideje tudománnyal is foglalkozni. Magányába visszavonulva sokszor órákra bezárkózott a kis szobájába, hogy a kutatásával foglalkozhasson, a félelmetes TBC kórokozójának megtalálásával, amiről még semmit se tudtak akkoriban szinte, csak azt, hogy szinte mindig halállal végződik, és nem tudnak segíteni a megfertőződött embereken.

Felesége, Emmy asszony, születésnapján egy új Hartnack-féle mikroszkóppal lepi meg, ami után aztán még hosszabbá nyúlnak a saját kis házi laboratóriumában töltött órák, még lelkesebben veti bele magát a kutatásaiba. Felesége egyre jobban neheztel már rá, amiért elhanyagolja családját és betegeit is.

Koch azonban továbbra is kitartóan küzd a láthatatlan kórokozók ellen, csökönyösen és fáradhatatlanul, betegeire egyre kevesebb időt tud fordítani, legtöbb idejét a szobájába zárkózva tölti.
A regény végigvezet minket hosszú és gyötrelmes, és nem kevésbé veszélyes kutatásain, megismerjük irigykedő ellenfeleit csak úgy, mint hűséges tanítványait is, bosszúságait és sikerélményeit egyaránt.

Nagyon érdekes életet élt, persze kiváltképp a sok utazás és izgalom miatt, amikbe a kutatásai során keveredett. Ünnepelt és elismert emberré válik, és nem ok nélkül, nézzük életművét zanzásítva, idézek a Wikipédiából:

"Elsőként tenyésztette ki a lépfene bacilusokat, majd felfedezte a tuberkulózis és a kolera kórokozóját. Tanulmányozta a gennykeltő kórokozókat és leírta a baktériumok tenyésztésére szolgáló szilárd táptalaj elvét. Kidolgozta a baktériumok tiszta tenyészetének előállítási módszerét, a baktériumok tárgylemezen történő festését, meghatározta a bakteriológiai állatkísérletek alapelveit. Felfedezte az anthrax-bacilus spóraképzését, a tuberkulózisbaktériumot (1882) és a kolera-vibriót (1884). Elsőként figyelte meg a staphylococcust (1878) és a pneumococcust (1881).
Ő javasolta elsőként a bakteriológiában a hővel való sterilizálást, amellyel kijelölte a mai sebészeti csírátlanításra alkalmas eljárást. Mindezzel lehetőséget teremtett sok fertőző betegség elleni eredményes védekezésre. 1905-ben Nobel-díjjal tüntették ki."

1910-ben halt meg, tetemét a Koch Intézetben helyezték örök nyugalomra, ahol halálának évfordulóján (május 27-én) megszólal egy csengő, és az Intézet munkatársai néhány perces néma kegyelettel hódolnak emlékének.

Az Intézet mauzóleuma, ahol minden évben megemlékeznek Koch halálára

Petur László élvezetes olvasmányos stílusban írta meg az amúgy is cseppet sem száraz életrajzot, közben mindvégig azon agyaltam vajon miben fog meghalni Koch.. De nem árulom el, olvassátok el a könyvet! Érdemes.

• Petur László: A wollsteini "fizikus"
• Oldalszám: 198
• Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó, 1970
• A Koch Intézet honlapja

Egy neurológus lábának története

"Amikor nem szenvedünk hiányt fiatalságból, szépségből, tehetségből, erőből, amikor hírnév, hála, vagyon az osztályrészünk, s valóra válnak álmaink, könnyű kedvesnek lenni, szerető szívvel fordulni a világ felé. De ha elfogy a szerencsénk, eltorzul a testünk, eltűnnek képességeink, megsérül épségünk; ha cserbenhagy az egészségünk és az erőnk, ha arra eszmélünk, hogy betegek vagyunk, szenvednünk kell és nincs biztos remény a gyógyulásra, akkor karakterünk a végsőkig próbára tétetik."

Ez az első könyvem Oliver Sacks-tól, pedig már régóta fenem rá a fogam, sőt, a "The Man Who Mistook His Wife For A Hat" (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét) már egy ideje a polcomon pihen, de még nem olvastam el. Ehhez a könyvéhez viszont most egy elég jó akcióban jutottam hozzá, és kedvet kaptam rögtön elolvasni.


Aki nem hallott még róla, Oliver Sacks az Albert Einstein College of Medicine ideggyógyász-professzora. 
A történet felettébb izgalmasnak ígérkezett: egy szerencsétlen baleset folytán maga az író válik orvosból pácienssé. és ebből a szemszögből írja meg ezt könyvet.
Sacks egyik nap gyalogtúrára indul a norvég hegyekbe, egyedül, de szerencsétlenül belebotlik egy bikába, és a menekülésben megsérül a lába, méghozzá elég súlyosan. Azt már ott diagnosztizálja önmagán, hogy quadricepszín szakadása van, és a tónustalan izomból következtetve idegbénulása. Világos számára, hogy egyedül, egy hegy tetején senki nem fog rátalálni - maximum a bika -, így amennyire a körülmények megengedik, rögzíti a lábát (az esernyőt használja sínnek), és kúszó-mászó mozgással elindul visszafelé, nagy fájdalmakkal, szép lassú tempóban, fohászkodva, hogy még mielőtt ráesteledik, valami történjen. Szerencsésen egy épp arra vadászó apa és fia rátalálnak. így eljut a kórházba, ahol megkezdődik a "kalandja" páciensként. 

A kórházban hirtelen rászakad az az érzés, hogy most nem tud semmit sem irányítani,  hiába orvos, senki nem kérdezi meg a véleményét semmiről, arról sem ő dönt, hogy a műtétet altatásban vagy gerincvelői érzéstelenítésben csinálják meg: teljesen kiszolgáltatottan vár a sorsára.


A műtét sikerült, a sebész szerint minden rendben is van, de Dr. Sacks rémülten konstatálja, hogy a lába "eltűnt". Ott van, de még sincs. Csak lóg ott, de nem tudja irányítani, teljességgel idegen, mintha nem is hozzá tartozna. 
Próbálja önmagát diagnosztizálni, Pötzl szindrómára gyanakszik (amikor a beteg szélütés vagy daganat miatt hirtelen nem vesz tudomást teste bal oldaláról, vagy meg van róla győződve, hogy a végtagja idegen, nem létező, vagy esetleg másé). Sacks vissza is emlékszik egy saját volt betegére, aki hirtelen arra ébredt, hogy - szerinte -egy hulla lábát rakták az ágyába, amit ki akart onnan dobni, így kiesett az ágyból. Végül kiderült, hogy egy tumor volt a jobb agyféltekéjében, a parietális lebenyben, ami éjszaka vérezni kezdett. Sacks szerint agyának az a része, ahol a lábának helyzete leképeződik, reggelre eltűnt. Mindezt igazolta az is, hogy a tumor eltávolítása után az érzékelés visszatért.


De nem is mesélném el végig a tépelődéseit, mert ő sokkal érzékletesebben és logikusabban vezeti ezt le, és lényegében az egész könyv erről a kétségbeesett találgatásról, reményről és kiszolgáltatottságról szól. Sacks nagyon érzékletesen ír arról az érzésről, hogy milyen, amikor egy orvosból lesz páciens, és pláne amikor olyan problémát fedez fel magán, amivel a szakirodalom sem igen foglalkozik, mert a betegek vagy nem mernek róla beszélni, vagy nem tudnak - mert ők meg vannak róla győződve, hogy az nem az ő testrészük -, vagy nincs is aki meghallgatná őket. Hiszen a sebész elvégezte a műtétet, minden rendben is van, tehát anatómiai oka nem lehet, a többire pedig nincs idő..


A neurológusok sokáig nem foglalkoztak a tudat struktúrájával, úgy vélték azt a területet meghagyják a pszichiátereknek. Ez azért is volt így, mert a 19. században Charcot, a nagy neurológus, kiadta Freudnak és Babinskinek, hogy különböztessék meg a szervi eredetű bénulásokat a hisztériás eredetűektől. Azonban Babinski végül kinyilvánította a "harmadik tartomány" létjogosultságát, amikor a szervi zavarok okozzák a tudat rendellenességét.


Érdekes a filozófiai és történelmi fejtegetése is a könyv végén, és tulajdonképpen amiatt is olyan izgalmas a könyv, hogy pont maga Dr. Sacks kerül a beteg szerepébe. Egy picit azonban túlzónak és elnyújtottnak éreztem a könyvet, sokszor volt az az érzésem, hogy fele ennyi lap is elég lett volna a történethez. És azt is jól éreztem, hogy nem ez az ideális első könyvnek Sacks-tól (ezt sok helyen írják mások az értékelésben is, hogy ne ezt válasszuk elsőnek), de most már mindegy, a kedvem nem ment el Sacks-tól, inkább kíváncsibbá váltam a többire. 


Egyébként az Ébredések (1973) című könyvéből Robert De Niro és Robin Williams főszereplésével nagy sikerű film készült, amelyet Oscar-díjra is jelöltek.  2002-ben neki ítélték a Rockefeller Egyetem Lewis Thomas-díját, amivel írói életművének értékeit ismerték el.

• Eredeti cím: A Leg to Stand On
• Kiadó: Park Kiadó
• Oldalszám: 300
• Oliver Sacks oldala