2011. január 29., szombat

A mi Varázshegyünk


"Huszonhárom fokos a tó. Micsoda boldogság...és az utolsó úszáskor megcsókolom a vizet: Mártival búcsúztunk így a Balatontól gyerekkorunkban."

Őszintén szólva Beke Katáról eddig nem tudtam sokat, de most utánaolvastam kicsit.
Beke Kata tanár volt, író, publicista, volt országgyűlési képviselő és kis ideig az Antall-kormány oktatási államtitkára is.
2009 decemberében, 73. évében hunyt el.

Más könyvét nem hogy nem olvastam, de még csak nem is hallottam róluk, lévén a politika nem áll túl közel hozzám, ez a kötet is csak témája miatt keltette fel az érdeklődésemet: az írónő átesik egy infarktuson, majd egy szívműtéten, és lekerül Balatonfüredre a Szívkórházba többször is.

Ami nagyon tetszett, az a lelkesedés és optimizmus, amivel a műtét(ek) elé ment, amivel az orvosokra felnézett, a határtalan érdeklődés, ami elfogta a beavatkozások előtt: hogy sosem sajnáltatta magát, vagy panaszkodott, hogy a végletekig bízni akart a kórházban és a professzorokban, hogy mindennek a jó oldalát látta, mindenkiben megtalálta az értéket és mindezek mellett jó humorérzéke volt.

"A Professzor ebben a dologban is korrekt volt. Mégis átsuhant rajtam a régi kabarétréfa, amikor immár megenyhülten a szecessziós virágok mögött beszélt velem: mi lenne, ha a borítékban egy levelet találna: Köszönöm szépen? Csak nem venné ki belőlem a műbillentyűt."
Ajánlom tehát mindenkinek ezt a könyvet, nagyon kedves kis írás, nem hosszú, olvasmányos és szórakoztató. Ez ugyan nem Thomas Mann Varázshegye, de hasonlóan szép, és a miénk..




  • Cím: Kis magyar Varázshegy
  • Oldalszám: 116
  • Kiadó: C.E.T. Belvárosi Kiadó és Kereskedelmi Bt

2011. január 16., vasárnap

Ügyeletben

Emily R. Transue doktornő épphogy orvos. Most végzett a Yale-en eltöltött alapképzés után a Dorthmouth-on. Munkáját Nem Hampshire-ben kezdi, életében először hosszú fehér köpenyben, eltévedéssel, életében először sikertelen újraélesztéssel. Hogy munkájának részleteit, érzelmeit megossza, a családjának és barátainak leveleket írt, majd megfogalmazódott benne a könyv fogalma és igénye. Szerencsére. Egymástól független történetekből álló műve élvezetes, egy hétvége alatt elolvasható, de talán érdemes többször is. Főleg a kezdő orvosoknak. Az egy év gyakornokság és a három éves rezidentúra alatt átéli ugyanazt, amit mi, belefut ugyanazokba a hibákba, melybe mi is, akik szintén az orvoslás elején vagyunk. Ő is megpróbál megmenteni menthetetlent, próbál az attendása tanácsa ellen menni, mert nem tudja elfogadni, hogy ennyi. Belgyógyász rezidensként dolgozik az intenzíven, belgyógyászati mátrixban, neurológián, sürgősségin. Osztályon és ambulancián egyaránt. Egy nagyon tág spektrumú ellátás igazi ellátó tagja. Elsős rezidensként pedig már gyakornoka is van, oktat is. Ügyel, vannak igazi betegei, akiket referál. Számomra kiemelendő epizódja a könyv végére esik, amikor egy kollégájának kell megmondania, hogy tumoros beteg, hónapok vannak hátra. Vannak nehéz pillanatai az orvoslásnak, de halálhírt és tumoros betegséget közölni mindezek között a legnehezebb. Talán sokan emlékszünk az elsőre. Emily ilyen és ehhez hasonló történeteivel szerethető könyvet nyújt át nekünk, kezdő orvosoknak, tapasztaltabbaknak és nem orvosoknak, akik belőlünk csak a fehér felhőt látják, sok sok humorral és érzelemmel.

A könyv adatai:


  • Emily R. Transue: Ügyeletben (On Call: A Doctor's Days and Nights in Residency)
  • Animus Könyvkiadó (2005)
  • 283 oldal

2011. január 15., szombat

"... a diadal és a bukás sohasem végleges."

A fenti mondat volt az első, amellyel megismerkedtem George Sava Gyógyító kés című regényéből. Aki ajánlotta, kedves Ismerősöm, még azt is hozzátette levelében: "Olyan könyvek egyike, amit minden embernek olvasnia kellene." Ennyi biztatás már bőven elég volt arra, hogy egy példányt be is fogadjak könyvespolcom kis társadalmába, azonban idő hiányában gyorsan elfeledkeztem róla.

Pár hónappal később panaszkodtam Ismerősömnek, orvoslással és annak nehézségeivel kapcsolatos kérdéseimet, kétségeimet ecseteltem. A válasz az volt: "Elolvastad már a Gyógyító kést? Minden, amit most lerínék vagy mondhatnék neked, ott van abban a könyvben..."

Aznap este olvastam az első sort a regényből.

A történet a harcmezőn kezdődik. A fehér hadsereg tizenhét éves tengerész hadnagya csak úgy tudja meglőtt barátja életét megmenteni, ha (minden gyakorlat és megfelelő eszközök nélkül) kivágja a golyót a sérült bordái közül. A "műtét" sikerül, és a fiatal tiszt elhatározza, hogy mindenáron sebész lesz, és életeket fog menteni háborúzás helyett.

Amikor a sereg vereséget szenved, hősünknek menekülnie kell. Bár herceg családból származik, élete védelmében elhagyja nemesi címét, a George Sava nevet veszi fel, és egyetlen fillér nélkül próbál túlélni, és tervét megvalósítani. Ami ezután következik, legalább annyira történelmi -, kaland-, fejlődés- mint orvosregény, Sava börtönbe kerül, később kazánfűtőként dolgozik, tenyérjóslásból, pincérkedésből próbálja eltartani magát, több-kevesebb sikerrel; megjárja Bulgáriát, Törökországot, Francia-, Olasz- és Németországot, a könyv végére pedig közel kerül régi álmához, az Angliába jutáshoz is. Találkozik koldusokkal, török puccsista urakkal, cigány füvesasszonnyal, rájön, ki zsarol egy szép bárónőt, küszködik pincérként az ittas vendégekkel, beleszeret egy gróf leányába. A kalandok felsorolása koránt sem teljes, és bár mindez nagyon hangzatos, tudni kell, hogy Sava többször majdnem éhenhal, rongyosan, koszosan, az összeomlás határán egyensúlyoz, azonban különleges akaratereje végül is egyre közelebb viszi céljához.

Orvosléte akkor kezdődik, amikor a kórház fűtőjeként éjjelente a boncterembe oson, és tanulmányozza a preparátumokat. Mire eljut az egyetemig, minden hallgatónál többet tud.

Az a mód, ahogyan ez a a fiatal férfi egy pillanatra sem adja fel, ahogyan bármilyen nehéz, fárasztó munkát elvállal és közben a szó igazi értelmében nemes ember marad, majdnem hihetetlen. Olvasás közben, dacára annak, hogy egy híres sebész önéletrajzáról van szó, többször megcsóváltam a fejem, szerettem volna megnyugodni abban, hogy ilyen ember és akarat talán nem is létezhet; igyekeztem de képtelen voltam elkerülni, hogy saját nehézségeimet, megfutamodásaimat, kitartásomat a regény hőséével összehasonlítsam.

A legtöbbet azon gondolkodtam, hogy mi ragad meg tulajdonképpen ebben az emberben, elvégre a romantikus, mesés kalandok és a nagy jelszavak nem szoktak rám hatni. A fiatalember humanizmusa, orvosi felelősségtudata már nyomósabb érv, de önmagában csak tiszteletet keltene. Akkor mitől az enyém, miért kedvelem, mi hat meg ennyire? Mire Sava kimondta, már én is tudtam: az a nyitottság, ahogyan megfigyel mindent, ami a közelébe kerül, ahogyan az összes munkáját végzi, szeretettel, profizmussal, legyen szó fűtésről vagy felszolgálásról.

(Ezek az igyekezetek aztán sorra megtérültek. Jó példa erre, amikor az orrplasztikai műtétnél azokat a tapasztalatait használja, amelyeket a művészeti akadémián tanult, ahol a festő hallgatóknak állt modellt, többnapos éhezés után).

Arra jutottam, hogy jobb elhinni a leírtakat, jobb hinni bennük, George Savában, és abban, hogy a kitartásnak megvan az ára és a jutalma is, abban, hogy sem a szegénység sem a szenvedés nem indok és mentség emberi mivoltunk és tartásunk elhagyására, abban, hogy az ember akkor nyer, ha nem finnyáskodik, nem keresi a könnyebb utat, hanem szívvel-lélekkel beleadja magát feladataiba, perceibe, és közben nem mondd le a terveiről álmairól. Mert így érdemes csak bármihez hozzáfogni.

A bemutatást idézettel kezdtem, Ismerősöm kedvencével, és idézettel is zárom, saját kedvencemmel. Sava könyvét alapvetően mindenkinek ajánlom, de leginkább Gyógyító regényként olyan embereknek, akiknek most éppen erre van szükségük.

"Bármiféle foglalkozást űztem életemben, mindíg igyekeztem örömet találni benne. Ez a legjobb orvosság az elégedetlenség ellen."

A könyv adatai:
  • George Sava (Született George Alexis Milkomanov Milkomane, 1903-1996): Gyógyító kés
  • 251 oldal
  • Kiadó: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet
  • Folytatása: Egy sebész útja
  • Az íróról itt találtok további adatokat

2011. január 6., csütörtök

Állapota válságos

Óriási elánnal kezdtem neki ennek a könyvnek, ugye az ilyen téma mindig nagy lelkesedést vált ki belőlem, imádom.

Aztán amikor elkezdtem olvasni, kicsit csalódott voltam, mert egy kissé erőltetettnek tűnt az írónő stílusa.

Látszott, érződött, hogy nagyon szeretne lazán, jópofán viccelődni, humorosra venni a figurát, mindeközben teljesen életszerűen bemutatni az osztályon dolgozó nővérek életét - mind magán-, mind munkahelyi téren -, de sajnos, gondoltam én, aki nem születik írói vénával, az hiába erőlködik, a könyvet nem lehet élvezettel végigolvasni.

Erre néhány oldal után, hopp! Gyökeres változáson ment keresztül a stílus, a hangvétel, a poénok - mintha csak meghallotta volna hangos morfondírozásomat az írónő, és észbe kapott volna. Onnantól fogva aztán nem volt megállás - a hasamat fogtam a röhögéstől sokszor, de annyira, hogy a héven szabályosan felröhögtem, ciki vagy nem ciki, eszméletlen volt.

És imádtam azt a részt is, amikor megelégeli a felsővezetők uralmát és a nővérek kiszipolyozását, felmond, és elköltözik Montserrat-ra. (Tök jó, van egy régi "Where the hell is Montserrat" feliratú pólóm, az ugrott be róla hirtelen :) ) Óriási, ahogy ír a "medvetalpnyi" svábbogarakról a konyhában, a denevérekről, a tarantula pókról, a szalamandráról, és a többi ezer más állatról, amiktől az első napokban sikítófrászt kap, aztán szépen lassan megszokja őket.

Szóval imádtam a humorát, a stílusát, magát a témát, az őszinte hangvételét. Nagyon jó könyv volt, és bár ahogy nézem, ez az egyetlen könyve jelenleg, ami magyarul megjelent, azt hiszem megpróbálom a többit beszerezni angolul.


És akkor jöjjön az egyik kedvenc részem, amin eldobtam az agyam. :)


".. láttam, hogy a 2-es és a 4-es beteg kikukucskál az ágyát körülvevő függöny mögül, és szintén elneveti magát, hiszen a látvány valóban kacagtató lehetett... két egyenruhás nővér, valamint egy tiszteletre méltó megjelenésű idősebb hölgy előregörnyedve csapkodja a székeket, a falat és egymás hátát, s közben nagyokat horkantva hangosan hahotázik. Amikor valamelyikünk felhorkant, akkor a másik kettő ugyanúgy folytatta, mint korábban, csak egy kicsit hangosabban. Úgy festhettünk, mint egy csapat kotkodácsoló tyúk, amelyiknek egyszerre van asztmája és orgazmusa."