A fenti mondat volt az első, amellyel megismerkedtem George Sava Gyógyító kés című regényéből. Aki ajánlotta, kedves Ismerősöm, még azt is hozzátette levelében: "Olyan könyvek egyike, amit minden embernek olvasnia kellene." Ennyi biztatás már bőven elég volt arra, hogy egy példányt be is fogadjak könyvespolcom kis társadalmába, azonban idő hiányában gyorsan elfeledkeztem róla.
A történet a harcmezőn kezdődik. A fehér hadsereg tizenhét éves tengerész hadnagya csak úgy tudja meglőtt barátja életét megmenteni, ha (minden gyakorlat és megfelelő eszközök nélkül) kivágja a golyót a sérült bordái közül. A "műtét" sikerül, és a fiatal tiszt elhatározza, hogy mindenáron sebész lesz, és életeket fog menteni háborúzás helyett.
Amikor a sereg vereséget szenved, hősünknek menekülnie kell. Bár herceg családból származik, élete védelmében elhagyja nemesi címét, a George Sava nevet veszi fel, és egyetlen fillér nélkül próbál túlélni, és tervét megvalósítani. Ami ezután következik, legalább annyira történelmi -, kaland-, fejlődés- mint orvosregény, Sava börtönbe kerül, később kazánfűtőként dolgozik, tenyérjóslásból, pincérkedésből próbálja eltartani magát, több-kevesebb sikerrel; megjárja Bulgáriát, Törökországot, Francia-, Olasz- és Németországot, a könyv végére pedig közel kerül régi álmához, az Angliába jutáshoz is. Találkozik koldusokkal, török puccsista urakkal, cigány füvesasszonnyal, rájön, ki zsarol egy szép bárónőt, küszködik pincérként az ittas vendégekkel, beleszeret egy gróf leányába. A kalandok felsorolása koránt sem teljes, és bár mindez nagyon hangzatos, tudni kell, hogy Sava többször majdnem éhenhal, rongyosan, koszosan, az összeomlás határán egyensúlyoz, azonban különleges akaratereje végül is egyre közelebb viszi céljához.
Orvosléte akkor kezdődik, amikor a kórház fűtőjeként éjjelente a boncterembe oson, és tanulmányozza a preparátumokat. Mire eljut az egyetemig, minden hallgatónál többet tud.
Az a mód, ahogyan ez a a fiatal férfi egy pillanatra sem adja fel, ahogyan bármilyen nehéz, fárasztó munkát elvállal és közben a szó igazi értelmében nemes ember marad, majdnem hihetetlen. Olvasás közben, dacára annak, hogy egy híres sebész önéletrajzáról van szó, többször megcsóváltam a fejem, szerettem volna megnyugodni abban, hogy ilyen ember és akarat talán nem is létezhet; igyekeztem de képtelen voltam elkerülni, hogy saját nehézségeimet, megfutamodásaimat, kitartásomat a regény hőséével összehasonlítsam.
A legtöbbet azon gondolkodtam, hogy mi ragad meg tulajdonképpen ebben az emberben, elvégre a romantikus, mesés kalandok és a nagy jelszavak nem szoktak rám hatni. A fiatalember humanizmusa, orvosi felelősségtudata már nyomósabb érv, de önmagában csak tiszteletet keltene. Akkor mitől az enyém, miért kedvelem, mi hat meg ennyire? Mire Sava kimondta, már én is tudtam: az a nyitottság, ahogyan megfigyel mindent, ami a közelébe kerül, ahogyan az összes munkáját végzi, szeretettel, profizmussal, legyen szó fűtésről vagy felszolgálásról.
(Ezek az igyekezetek aztán sorra megtérültek. Jó példa erre, amikor az orrplasztikai műtétnél azokat a tapasztalatait használja, amelyeket a művészeti akadémián tanult, ahol a festő hallgatóknak állt modellt, többnapos éhezés után).
Arra jutottam, hogy jobb elhinni a leírtakat, jobb hinni bennük, George Savában, és abban, hogy a kitartásnak megvan az ára és a jutalma is, abban, hogy sem a szegénység sem a szenvedés nem indok és mentség emberi mivoltunk és tartásunk elhagyására, abban, hogy az ember akkor nyer, ha nem finnyáskodik, nem keresi a könnyebb utat, hanem szívvel-lélekkel beleadja magát feladataiba, perceibe, és közben nem mondd le a terveiről álmairól. Mert így érdemes csak bármihez hozzáfogni.
A bemutatást idézettel kezdtem, Ismerősöm kedvencével, és idézettel is zárom, saját kedvencemmel. Sava könyvét alapvetően mindenkinek ajánlom, de leginkább Gyógyító regényként olyan embereknek, akiknek most éppen erre van szükségük.
"Bármiféle foglalkozást űztem életemben, mindíg igyekeztem örömet találni benne. Ez a legjobb orvosság az elégedetlenség ellen."