"Amikor mozdulsz, a világ is megmozdul."

Tulajdonképpen ez az a gondolat, amely köré a híres amerikai előadó, motivációs tréner, több világsikert elért könyv írójának világa épül. Az, hogy a változásoknak magunkból kell kiindulni, hogy a sikereink, kudarcaink mind önmagunkból erednek, és hogy a világ és a sorsunk azt tükrözi vissza, aminek magunkat, a lehetőségeinket látjuk.

Gondolkoztam rajta, hogy a sok szakmai témájú regény, életrajz közé feltegyem-e ezt a sem nem tudományos, sem nem szépirodalmi írást. Végül azért döntöttem mellette, mert tulajdonképpen (három könyvének elolvasása után) egyre inkább kedvelem Andrew Matthews-t. Lendület, optimizmus, meggyőző erő, élettapasztalat sodorja magával az olvasót; ebben a legutóbbi műben pedig az író mélyebb témákat is feszeget, és bár a híres "amerikai optimizmus" megmarad, ez a könyv, azt hiszem hitelesebb, szerethetőbb az eddigieknél.

Az olvasóban azért akad belső ellenállás, legalábbis magamból kiindulva. Komolyan azt akarják velem elhitetni, hogy minden csak rajtam múlik, hogy szeretnek-e, hogy sikeres, gazdag leszek-e, vagy kudarcok sorát halmozom az életemben? Sőt még azért is lehetek felelős, ha egy tégla a felemre esik? És mi van a múltammal? A gonosz főnökömmel? Az alulfizetett szakmámmal, a rossz körülményekkel, a barátokkal, akiknek mind lehet valamilyen hibájuk, a balsorsommal, az isteni büntetéssel? ... Hát persze, az ilyen gazdag amerikai könnyen beszél, aki mind nem rendelkezik a fent sorolt hátrányokkal.

Na, ezen kell túljutni. És ebben a könyvben teszi az író a legtöbbet azért, hogy ez sikerüljön, hogy elhiggyük, hogy nem arról van szó, hogy könnyen optimista és nyitott ember az, aki boldog és mindene megvan, hanem fordítva: aki optimista és nyitott, annak meglesz mindene és boldog lesz. Nem egy történetet olvashatunk olyanokról, akikkel a leginkább rettegett dolgok estek meg, a teljes anyagi csődtől kezdve, a család elvesztésén át, halálos betegségig; és valami mégis továbbhajtotta őket, kimásztak a szakadékból. Ez segít abban, hogy a könyvet ne a fent említett gondolatokkal dobjuk el.

Még egy dolog, amit kedvelek ebben az íróban. Azt, hogy ő nem diagnosztizál, nem keres komplexusokat, nem próbálja meg azt állítani, hogy aki nem tökéletes, az hibás. Ebben a tekintetben, az elfogadás, a hibákkal-fogyatékosságokkal való azonosítás tagadásában Matthews annyira hiteles, hogy számomra egyes gondolatai pszichoterápiában, krízishelyzetekben is felhasználhatónak tűnnek.

A könyvet azoknak ajánlom, akik nyitottak erre a stílusra, leginkább olyanoknak, akik nem pont az "élet szar és kész" fázisban járnak, hanem ellenkezőleg, éppen biztatást keresnek az életükben fontos valamilyen változáshoz.

Az egyik kedvenc idézetem:
"Mindig lesznek problémák az életedben - és amikor nem lesznek nagy problémák, akkor a kicsik majd azzá válnak... Képzeld el, hogy egy tízórás repülőút előtt állsz. A repülőgép éppen most szállt fel. Csak remélni mered, hogy egy kicsit lazíthatsz, talán még aludhatsz is egy keveset. És aztán észreveszed! A melletted ülő férfi óramű-pontossággal, hat másodpercenként szipákol egyet... Azt gondolod. "Jaj ne! Ez a hapsi egy szipákoló metronóm! Örülnék, ha nem kellene vele utaznom." Előveszed a számológépedet: "Tíz szipákolás percenként szorozva... az tizenkettőezer szipákolás Frankfurtig! Lehet, hogy ez lesz életem legszörnyűbb éjszakája." Egészen eddig nem vetted észre a mögötted alvó kisbabát. Hirtelen felébred, és elkezdi tüdőkapacitását tesztelni. Nehéz figyelmen kívül hagyni a visító babákat a hosszú menetidő alatt. Akkor már azt mondod magadnak: "És még a Szipákoló miatt idegesítettem magam? Azt még valahogyan elviseltem volna, de a visítozó babákat?! Hát csoda, ha kiborulok?!"
Ekkorra kezdenek igazán rosszra fordulni a dolgok. Minden figyelmeztetés nélkül a repülő rázkódik egyet és a föld felé veszi az irányt. Elsápadsz, a gyomrod a torkodban van. Mindenki jajgat. A mentőmellény után nyúlsz és közben így egyezkedsz magaddal: "Csak meneküljek meg, és megfogadom, hogy sohasem fogok idegeskedni a szipákolók miatt. Boldogan eltűrőm az üvöltő csecsemőket egészen Európáig!"
A repülő ismét vízszintesbe kerül, majd elkezd emelkedni. A pilóta elnézést kér a váratlan felfordulásért. A bébi abbahagyja a visítást, Szipákoló úr is elalszik. Ismét a keresztrejtvénybe temetkezel - és mit gondolsz, mi történik? Szipákoló úr elkezd horkolni. "Jaj ne. Ha nem kellene ezzel az alakkal utaznom, akkor tényleg szerencsés lennék!"..."

A könyv adatai:

• Írta és rajzolta: Andrew Matthews
  
• Eredeti cím: Happiness in Hard Times (2009)
• Fordította: Gálai Éva
• Kiadja: Varázsládika Kiadó (www.varazsladika.hu)
  
• 160 oldal

Utóiratként egy negatívum, ami ellen az optimizmus sem véd: rendkívül zavaróak a magyar fordítás helyesírási és nyelvhelyességbeli hibái, melyek helyenként nem is apró tévesztések. Kár.

A Gyógyító kés folytatása

Kíváncsian vettem kezembe a könyvet, vártam, hogyan folytatódik George Sava élete. Vártam, hogy újra találkozzam a kalandos sorsú fiatal sebész lelkesedésével, hogy megint megperzseltessem magam elszántságával, akaraterejével.

Beletelt pár oldalba, mire bevallottam magamnak, hogy egy picit, talán csak árnyalatnyit, de csalódtam. Hiszen pont az jött velem szembe, ami elől menekültem volna: a felnőtt valóság, karrier-tervek és az elérésükért szövögetett szálak. A főhős akaratereje a régi volt, de most nem a betegekért küzdött, hanem azért, hogy Angliába mehessen, hogy megálmodott pozícióját megvalósítsa. Útja során ezúttal az orvoslás, sikeressé válás buktatóival ismertet meg minket.

És pont ez a regény gyengéje, erőssége is. Az első kötet végtelen, már-már a hihetőség határán mozgó idealizmusa helyett ezúttal valósággal találkozunk. Sava megemlíti, kifejti a mai egészségügy olyan jól ismert, fojtogató, súlyos problémáinak szinte minden előfutárát, az ellátórendszer hiányosságait, az orvosképzés elméletiségét, a pénz szerepét az orvoslásban, több etikai problémát is felvet.

"Engedjék már végre, hogy az orvos ugyanúgy éljen, mint más közönséges halandó. Higyjék el, hogy neki is lehetnek hibái, botlásai." - írja, és ez a mondat jól szemlélteti a fiatalember megváltozását, felnőtté válását, amelyet ő maga is érzékel.

Ez a változás azonban szükséges, sőt törvényszerű, amit hamar belát az olvasó. És ha el is veszítünk valamit a Gyógyító kés-ből magunkkal hozott, szeretett, romantikus Sava-képből; a tisztelet, a kiváló és lelkiismeretes sebész iránt végig megmarad. Különösen kedveltem ezt a fejezetet, amikor az író az egyik legnehezebb műtétjéről számol be, amelynek során egy ischaemiás szívbeteg asszony koszorúsereire gyomorszövetet (valószínűleg inkább eret) varrtak, hogy javítsa a szív vérellátását:

"A világ leghíresebb írója sem volna képes az olvasóval érzékeltetni, mit éltem át a következő öt hét alatt, míg a beteg lábadozott. Az embólia réme állandóan kísértett. Mindig attól féltem, hogy egy ilyen kis megalvadt vértestecske egy pillanat alatt megsemmisíti a tudomány munkájának minden eredményét.
Az emberi test csodálatos ellenállóképessége mégis megmentette ezt az asszonyt és az ötödik héten boldogan láttam, hogy megfelelő támogatással lábraállt....
Igen, jól érezte magát. Természetes, hogy a szó szoros értelmében vett mindennapi életet nem élhetett többé. El kellett felejtenie, mit jelent a mindennapi élet, de ezt elfelejtette már tízéves betegeskedése idején. Nem kínozták viszont azok a szörnyű légzési fájdalmak, szívfájások. Szívét eléggé ellátta vérrel a műtét.
Most már nem úgy lélekzett, mintha lélekzete beszorult volna a tüdejébe. Agyában megszűnt az az örökös szédülés, amit a rossz vérellátás okozott. Új élet kezdődött számára.
Kisiettem a szobából. Nem jó, ha a beteg látja sebésze elérzékenyülését. Bánkódni és kétségbeesni csak egyedül szabad az orvosnak és ha nagyon örül, legyen akkor is egyedül.
Évek hosszú során át még több hasonló operációt végeztem, de ez a rettegés és az a boldogság, ami az elsővel kapcsolatos, soha nem szorongatta szívemet.
"Szenvednünk kell, hogy megismerhessük az öröm igazi ízét." - mondta nekem spanyolul az idős hölgy, amikor legutóbb láttam."

Azért ez a regény sincsen hiján a varázslatoknak, az ifjú sebész egyben mesehős is, aki túlél mindent, éhezést, auóbalesetet, gyomorvérzést éppúgy, mint egy szerelmi drámát, munkahelyi harcokat. A láng, ami csak pislákolni látszik, a történet végére ismét felizzik: George Sava tulajdonképpen maga is megunja a megbecsült Harley Street-i sebész nehéz, mégis nyugalmas mindennapjait, és mikor elköszön tőlünk, nem marad adós új, nagyszabású tervvel, hivatás- és emberszeretettel. Erős búcsú ez, méltó ahhoz a férfihoz, akit a két kötetből megismerhettünk, és aki így nyilatkozik magáról:

"... A világ eseményei végeredményben nem tartoznak rám. Ha meg van írva, hogy rombolás következik, csak azért imádkozom, hogy kivehessem részem az építésből."

A könyv adatai:

• George Sava: Egy sebész útja (A könyv a Gyógyító kés folytatása, lásd korábban)
• Eredeti cím: A surgeon's destiny
• Kiadja: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet, fordította: Konkoly Kálmán
• 295 oldal
  

A mi Varázshegyünk

"Huszonhárom fokos a tó. Micsoda boldogság...és az utolsó úszáskor megcsókolom a vizet: Mártival búcsúztunk így a Balatontól gyerekkorunkban."

Őszintén szólva Beke Katáról eddig nem tudtam sokat, de most utánaolvastam kicsit.
Beke Kata tanár volt, író, publicista, volt országgyűlési képviselő és kis ideig az Antall-kormány oktatási államtitkára is.
2009 decemberében, 73. évében hunyt el.

Más könyvét nem hogy nem olvastam, de még csak nem is hallottam róluk, lévén a politika nem áll túl közel hozzám, ez a kötet is csak témája miatt keltette fel az érdeklődésemet: az írónő átesik egy infarktuson, majd egy szívműtéten, és lekerül Balatonfüredre a Szívkórházba többször is.

Ami nagyon tetszett, az a lelkesedés és optimizmus, amivel a műtét(ek) elé ment, amivel az orvosokra felnézett, a határtalan érdeklődés, ami elfogta a beavatkozások előtt: hogy sosem sajnáltatta magát, vagy panaszkodott, hogy a végletekig bízni akart a kórházban és a professzorokban, hogy mindennek a jó oldalát látta, mindenkiben megtalálta az értéket és mindezek mellett jó humorérzéke volt.

"A Professzor ebben a dologban is korrekt volt. Mégis átsuhant rajtam a régi kabarétréfa, amikor immár megenyhülten a szecessziós virágok mögött beszélt velem: mi lenne, ha a borítékban egy levelet találna: Köszönöm szépen? Csak nem venné ki belőlem a műbillentyűt."

Ajánlom tehát mindenkinek ezt a könyvet, nagyon kedves kis írás, nem hosszú, olvasmányos és szórakoztató. Ez ugyan nem Thomas Mann Varázshegye, de hasonlóan szép, és a miénk..

• Cím: Kis magyar Varázshegy
• Oldalszám: 116
• Kiadó: C.E.T. Belvárosi Kiadó és Kereskedelmi Bt

Ügyeletben

Emily R. Transue doktornő épphogy orvos. Most végzett a Yale-en eltöltött alapképzés után a Dorthmouth-on. Munkáját Nem Hampshire-ben kezdi, életében először hosszú fehér köpenyben, eltévedéssel, életében először sikertelen újraélesztéssel. Hogy munkájának részleteit, érzelmeit megossza, a családjának és barátainak leveleket írt, majd megfogalmazódott benne a könyv fogalma és igénye. Szerencsére. Egymástól független történetekből álló műve élvezetes, egy hétvége alatt elolvasható, de talán érdemes többször is. Főleg a kezdő orvosoknak. Az egy év gyakornokság és a három éves rezidentúra alatt átéli ugyanazt, amit mi, belefut ugyanazokba a hibákba, melybe mi is, akik szintén az orvoslás elején vagyunk. Ő is megpróbál megmenteni menthetetlent, próbál az attendása tanácsa ellen menni, mert nem tudja elfogadni, hogy ennyi. Belgyógyász rezidensként dolgozik az intenzíven, belgyógyászati mátrixban, neurológián, sürgősségin. Osztályon és ambulancián egyaránt. Egy nagyon tág spektrumú ellátás igazi ellátó tagja. Elsős rezidensként pedig már gyakornoka is van, oktat is. Ügyel, vannak igazi betegei, akiket referál. Számomra kiemelendő epizódja a könyv végére esik, amikor egy kollégájának kell megmondania, hogy tumoros beteg, hónapok vannak hátra. Vannak nehéz pillanatai az orvoslásnak, de halálhírt és tumoros betegséget közölni mindezek között a legnehezebb. Talán sokan emlékszünk az elsőre. Emily ilyen és ehhez hasonló történeteivel szerethető könyvet nyújt át nekünk, kezdő orvosoknak, tapasztaltabbaknak és nem orvosoknak, akik belőlünk csak a fehér felhőt látják, sok sok humorral és érzelemmel.

A könyv adatai:

• Emily R. Transue: Ügyeletben (On Call: A Doctor's Days and Nights in Residency)
  
• Animus Könyvkiadó (2005)
• 283 oldal

"... a diadal és a bukás sohasem végleges."

A fenti mondat volt az első, amellyel megismerkedtem George Sava Gyógyító kés című regényéből. Aki ajánlotta, kedves Ismerősöm, még azt is hozzátette levelében: "Olyan könyvek egyike, amit minden embernek olvasnia kellene." Ennyi biztatás már bőven elég volt arra, hogy egy példányt be is fogadjak könyvespolcom kis társadalmába, azonban idő hiányában gyorsan elfeledkeztem róla.

Pár hónappal később panaszkodtam Ismerősömnek, orvoslással és annak nehézségeivel kapcsolatos kérdéseimet, kétségeimet ecseteltem. A válasz az volt: "Elolvastad már a Gyógyító kést? Minden, amit most lerínék vagy mondhatnék neked, ott van abban a könyvben..."

Aznap este olvastam az első sort a regényből.

A történet a harcmezőn kezdődik. A fehér hadsereg tizenhét éves tengerész hadnagya csak úgy tudja meglőtt barátja életét megmenteni, ha (minden gyakorlat és megfelelő eszközök nélkül) kivágja a golyót a sérült bordái közül. A "műtét" sikerül, és a fiatal tiszt elhatározza, hogy mindenáron sebész lesz, és életeket fog menteni háborúzás helyett.

Amikor a sereg vereséget szenved, hősünknek menekülnie kell. Bár herceg családból származik, élete védelmében elhagyja nemesi címét, a George Sava nevet veszi fel, és egyetlen fillér nélkül próbál túlélni, és tervét megvalósítani. Ami ezután következik, legalább annyira történelmi -, kaland-, fejlődés- mint orvosregény, Sava börtönbe kerül, később kazánfűtőként dolgozik, tenyérjóslásból, pincérkedésből próbálja eltartani magát, több-kevesebb sikerrel; megjárja Bulgáriát, Törökországot, Francia-, Olasz- és Németországot, a könyv végére pedig közel kerül régi álmához, az Angliába jutáshoz is. Találkozik koldusokkal, török puccsista urakkal, cigány füvesasszonnyal, rájön, ki zsarol egy szép bárónőt, küszködik pincérként az ittas vendégekkel, beleszeret egy gróf leányába. A kalandok felsorolása koránt sem teljes, és bár mindez nagyon hangzatos, tudni kell, hogy Sava többször majdnem éhenhal, rongyosan, koszosan, az összeomlás határán egyensúlyoz, azonban különleges akaratereje végül is egyre közelebb viszi céljához.

Orvosléte akkor kezdődik, amikor a kórház fűtőjeként éjjelente a boncterembe oson, és tanulmányozza a preparátumokat. Mire eljut az egyetemig, minden hallgatónál többet tud.

Az a mód, ahogyan ez a a fiatal férfi egy pillanatra sem adja fel, ahogyan bármilyen nehéz, fárasztó munkát elvállal és közben a szó igazi értelmében nemes ember marad, majdnem hihetetlen. Olvasás közben, dacára annak, hogy egy híres sebész önéletrajzáról van szó, többször megcsóváltam a fejem, szerettem volna megnyugodni abban, hogy ilyen ember és akarat talán nem is létezhet; igyekeztem de képtelen voltam elkerülni, hogy saját nehézségeimet, megfutamodásaimat, kitartásomat a regény hőséével összehasonlítsam.

A legtöbbet azon gondolkodtam, hogy mi ragad meg tulajdonképpen ebben az emberben, elvégre a romantikus, mesés kalandok és a nagy jelszavak nem szoktak rám hatni. A fiatalember humanizmusa, orvosi felelősségtudata már nyomósabb érv, de önmagában csak tiszteletet keltene. Akkor mitől az enyém, miért kedvelem, mi hat meg ennyire? Mire Sava kimondta, már én is tudtam: az a nyitottság, ahogyan megfigyel mindent, ami a közelébe kerül, ahogyan az összes munkáját végzi, szeretettel, profizmussal, legyen szó fűtésről vagy felszolgálásról.

(Ezek az igyekezetek aztán sorra megtérültek. Jó példa erre, amikor az orrplasztikai műtétnél azokat a tapasztalatait használja, amelyeket a művészeti akadémián tanult, ahol a festő hallgatóknak állt modellt, többnapos éhezés után).

Arra jutottam, hogy jobb elhinni a leírtakat, jobb hinni bennük, George Savában, és abban, hogy a kitartásnak megvan az ára és a jutalma is, abban, hogy sem a szegénység sem a szenvedés nem indok és mentség emberi mivoltunk és tartásunk elhagyására, abban, hogy az ember akkor nyer, ha nem finnyáskodik, nem keresi a könnyebb utat, hanem szívvel-lélekkel beleadja magát feladataiba, perceibe, és közben nem mondd le a terveiről álmairól. Mert így érdemes csak bármihez hozzáfogni.

A bemutatást idézettel kezdtem, Ismerősöm kedvencével, és idézettel is zárom, saját kedvencemmel. Sava könyvét alapvetően mindenkinek ajánlom, de leginkább Gyógyító regényként olyan embereknek, akiknek most éppen erre van szükségük.

"Bármiféle foglalkozást űztem életemben, mindíg igyekeztem örömet találni benne. Ez a legjobb orvosság az elégedetlenség ellen."

A könyv adatai:

• George Sava (Született George Alexis Milkomanov Milkomane, 1903-1996): Gyógyító kés
• 251 oldal
• Kiadó: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet
• Folytatása: Egy sebész útja
• Az íróról itt találtok további adatokat
  

Állapota válságos

Óriási elánnal kezdtem neki ennek a könyvnek, ugye az ilyen téma mindig nagy lelkesedést vált ki belőlem, imádom.

Aztán amikor elkezdtem olvasni, kicsit csalódott voltam, mert egy kissé erőltetettnek tűnt az írónő stílusa.

Látszott, érződött, hogy nagyon szeretne lazán, jópofán viccelődni, humorosra venni a figurát, mindeközben teljesen életszerűen bemutatni az osztályon dolgozó nővérek életét - mind magán-, mind munkahelyi téren -, de sajnos, gondoltam én, aki nem születik írói vénával, az hiába erőlködik, a könyvet nem lehet élvezettel végigolvasni.

Erre néhány oldal után, hopp! Gyökeres változáson ment keresztül a stílus, a hangvétel, a poénok - mintha csak meghallotta volna hangos morfondírozásomat az írónő, és észbe kapott volna. Onnantól fogva aztán nem volt megállás - a hasamat fogtam a röhögéstől sokszor, de annyira, hogy a héven szabályosan felröhögtem, ciki vagy nem ciki, eszméletlen volt.

És imádtam azt a részt is, amikor megelégeli a felsővezetők uralmát és a nővérek kiszipolyozását, felmond, és elköltözik Montserrat-ra. (Tök jó, van egy régi "Where the hell is Montserrat" feliratú pólóm, az ugrott be róla hirtelen :) ) Óriási, ahogy ír a "medvetalpnyi" svábbogarakról a konyhában, a denevérekről, a tarantula pókról, a szalamandráról, és a többi ezer más állatról, amiktől az első napokban sikítófrászt kap, aztán szépen lassan megszokja őket.

Szóval imádtam a humorát, a stílusát, magát a témát, az őszinte hangvételét. Nagyon jó könyv volt, és bár ahogy nézem, ez az egyetlen könyve jelenleg, ami magyarul megjelent, azt hiszem megpróbálom a többit beszerezni angolul.

És akkor jöjjön az egyik kedvenc részem, amin eldobtam az agyam. :)

".. láttam, hogy a 2-es és a 4-es beteg kikukucskál az ágyát körülvevő függöny mögül, és szintén elneveti magát, hiszen a látvány valóban kacagtató lehetett... két egyenruhás nővér, valamint egy tiszteletre méltó megjelenésű idősebb hölgy előregörnyedve csapkodja a székeket, a falat és egymás hátát, s közben nagyokat horkantva hangosan hahotázik. Amikor valamelyikünk felhorkant, akkor a másik kettő ugyanúgy folytatta, mint korábban, csak egy kicsit hangosabban. Úgy festhettünk, mint egy csapat kotkodácsoló tyúk, amelyiknek egyszerre van asztmája és orgazmusa."

• - Eredeti cím: Condition critical
• - Echo Heron - Home

The Intern Blues: The Private Ordeals of Three Young Doctors

Dr. Robert Marion, gyermek-, és szülész-nőgyógyász professzorként dolgozik New York-ban, a bronxi Albert Einstein Orvosegyetemen.
Míg a kórházban egy kis csapat gyakornokra felügyel, hármukat megkéri arra, hogy a képzés ideje alatt egy éven keresztül vezessenek részletes naplót.

Közismert, hogy egy fiatal orvos megpróbáltatásai közül a legnehezebb a gyakornoki év: az első év az orvosi egyetem után, amikor egy kórházba küldik őket gyakorlatra. A munkaórák száma 100, vagy afölött, és a legtöbb helyen megkövetelik tőlük, hogy minden harmadik éjjel ügyeljenek.

Andy, Amy, és Mark, teljes aggódással és félelemmel kezdik gyakornoki évüket. Egyikük sem hiszi, hogy készen állna erre a hatalmas felelősségre, ami rájuk vár. És ezek nem csupán szakmai félelmek. Amiatt is aggódnak, hogy hogyan fogják túlélni a 100 órás munkaheteket.

Andy, Mark és Amy - akiknek a valóságban természetesen nem ez az igazi nevük* - élethűen írnak az eléjük táruló megpróbáltatásokról, és a sok beteg kisgyerekről, akiket kezelnek. Végigkövethetjük, ahogyan szembebesülnek a gyermekbántalmazással, és a szörnyűséges AIDS vírus hatásaival, körülvéve a kórházi bürokrácia közömbösségével, legyőzve saját félelmeiket, bizonytalanságaikat, és állandó fáradtságukat.

Mindegyiküknek van egy sajátos stílusa, mindenki egy külön személyiség. Történetük sokszor szívszaggató, és gyakran mulatságos, személyes győzelmük felejthetetlen.
Ez az egyik kedvenc könyvem.


*Nem csak a három gyakornok, hanem a történetben szereplő összes személy nevét megváltoztatták, hogy védjék a személyiségi jogokat.